21

– Hogy haladtok? – kérdezte a Prof a fülhallgatóban.

A fülemhez emeltem a kezem.

– Remekül – feleltem. Csuklótartómban volt a mobil, amelyet a Leszámolók készülékeire hangoltunk, hogy kívül essek Acélszív kémhálóján. Kaptam dzsekit is, fekete-vörös laza sportdzsekit, amelynek bélésében vezetékek futottak, és a hátába volt varrva egy kis energiacella, amely erős lökés vagy ütés esetén tompító teret hoz létre a viselője körül.

A Professzor maga huzalozta össze nekem, és azzal adta át, hogy kisebb zuhanásoktól és robbanásoktól megvéd, de ne kezdjek el sziklákról leugrálni, és ne lövessem pofán magam. Nem mintha bármelyiket is terveztem volna.

Büszkén hordtam. Mert soha nem mondták ki hivatalosan, hogy csapattag vagyok, de ez a két változás gyakorlatilag azt jelentette. Persze, a küldetésben való részvétel is erre utalt.

A telefonomra pillantottam, amely azt mutatta, hogy csak a Proffal vagyok összeköttetésben. A képernyő egyetlen érintésére vonalban lehettem a csapat összes tagjával, vagy csak egyetleneggyel, illetve kiválaszthattam, ha több taggal akarok beszélni.

– Ott vagytok? – kérdezte.

– Itt vagyunk. – Egy koromsötét acél alagútban másztunk, fényt csak a kezemben lévő mobil és előttem Megan mobilja bocsátott ki. A lány most sötét farmert, tapadós pólót és kicipzárazott, barna bőrdzsekit viselt. Éppen a plafont vizsgálta.

– Prof – suttogtam elfordulva –, biztosan nem lehetnék Codyval a küldetésen?

– Tia és Cody a felmentő sereg – válaszolta. – Már megbeszéltük, fiam.

– Lehetnék Abrahammel vagy veled is – hátrapillantottam, és még halkabban hozzátettem: – Megan nem igazán csíp engem.

– Nem tűröm, hogy a csapatom két tagja közt feszültség legyen – jelentette ki szigorúan. – Megtanultok együtt dolgozni! Megan profi, menni fog.

Tényleg profi. Túlságosan is az. A Prof viszont hallani sem akar erről.

Nagy levegőt vettem. Részben a feladat miatt vagyok feszült – ez érthető. Egy hét telt el a Professzorral folytatott beszélgetésem óta. A többi Leszámoló is egyetértett velünk, hogy az erőmű megtámadása, és ezáltal egy rivális Idol utánzása a legjobb terv.

Elérkezett a nagy nap. Belopakodunk és felrobbantjuk Új-Chicago energiatartalékait. Ez az első igazi, Leszámolókkal közös akcióm. Végre csapattag vagyok. Eszem ágában sincs gyengének mutatkozni.

– Minden oké, fiam? – kérdezte a Prof.

– Aha.

– Rajta! Kezdődhet a visszaszámlálás!

Az órámat úgy állítottam be, hogy tíz perc múlva jelezzen. A Prof és Abraham törnek be elsőként az erőmű központi részébe, a komolyabb eszközök rejtekhelyére. Fölfelé haladva bombákat helyeznek el. Tíz perc elteltével Megannel behatolunk, és ellopunk a gauss-puskához egy energiacellát. Tia és Cody érkeznek utolsóként, a Prof és Abraham által kiásott alagúton át. Ők a felmentő sereg: bármikor mozgósíthatók, segítenek, ha szükséges, de egyébként megmaradnak a háttérben. Irányítanak és ellátnak infóval.

Megint nagy levegőt vettem. A másik karomra volt erősítve a fekete bőrtenzor, amelyen zöld csíkok világítottak az ujjbegyektől a tenyérig. Megan végig figyelt, amíg odaértem hozzá az alagút végébe, amelyet Abraham ásott ki előző nap.

Megmutattam neki, hol tart a visszaszámlálás.

– Biztosan menni fog? – kérdezte némi kétkedéssel a hangjában, bár arca nem árult el semmit.

– Azóta sokat haladtam a tenzorokkal.

– Elfelejted, hogy én is végignéztem, ahogy gyakoroltál.

– Codynak már úgyis kellett egy új cipő.

Megan felvonta szemöldökét.

– Menni fog – léptem az alagútba, ahol Abraham meghagyott egy földből kiálló acélpillért elég alacsonyan ahhoz, hogy felléphessek rá, és onnan elérjem a plafont. Az óra ketyegett. Szótlanul figyeltünk. Magamban elképzeltem néhány társalgásindító mondatot, de valahányszor megszólaltam volna, nem jött ki hang a torkomon. Mindig Megan rideg tekintetét láttam magam előtt. Ő nem akar beszélgetni, számára a munka a fontos.

Mit érdekel ez engem? – tűnődtem a plafonra pillantva. Az első napot leszámítva soha nem mutatott irányomban mást, mint ridegséget és néha megvetést.

Mégis… van benne valami különleges. Nem csak azért, mert gyönyörű, nem csak azért, mert apró gránátokat tart a melltartójában – ami tényleg szuper.

Az Üzemben is voltak lányok. De mint mindenki, ők is megalkuvók voltak. Ők úgy mondták: élik az életüket, én viszont tudtam, hogy rettegnek. Rettegtek a Biztonságiaktól és attól, hogy az Idolok megölik őket.

Megan nem félt semmitől. Soha. Nem hülyítette a férfiakat, nem rebegtette a szempilláit, nem mondott olyat, amit nem gondolt halálkomolyan. Tette, amit kellett, méghozzá profin. Mindezt őrülten vonzónak tartottam. Bárcsak elmondhatnám neki. De úgy éreztem, olyan nehéz kinyögnöm a szavakat, mint üveggolyókat átlökni egy kulcslyukon.

– Én.

Ekkor szólalt meg a mobilom.

– Indulj! – nézett fel.

Miközben azt próbáltam bemesélni magamnak, hogy nem jött jókor a félbeszakítás, kezemet a plafon felé nyújtottam, és lehunytam a szemem. Egyre ügyesebb voltam a tenzorral. Még nem annyira, mint Abraham, de már nem volt ciki. Nem mindig. Tenyeremet az alagút plafonjára helyezve elképzeltem egy lökést, de a kezemet nem mozdítottam, és beindult a rezgés.

A moraj az izomautók lelkes dorombolására emlékeztetett, mintha most indítottam volna el a motort üresben. A hasonlat Codytól származott, én inkább úgy mondtam volna: száz epilepsziás csimpánzzal megtöltött, billegő mosógépet tartok. Erre büszke voltam.

Kezemet mozdulatlanul tartva nyomtam a plafont, közben pedig dudorásztam a tenzor hangját utánozva. Így könnyebben fókuszáltam. A többiek nem dúdoltak, és a kezüket sem mindig kellett a falhoz nyomni. Egyszer majd én is megtanulom úgy, de egyelőre ez is megteszi.

A rezgés egyre erősödött, de én sikerrel fogtam össze őket. Egészen addig, ameddig úgy éreztem, a körmeim is lereszelődnek. Visszahúztam a kezem, és valahogy meglöktem a falat.

Képzeld azt, hogy egy méhrajt tartasz a szádban, aztán kiköpöd őket úgy, hogy egy irányba nézzenek. Mindezt a tüdőd és az akaraterőd segítségével. Valami ilyesmi. A kezem lehanyatlott, bevezettem a félig zenei rezgéseket a plafonba, ami halkan megrepedt és megremegett. Acélpor hullott a karomra és a földre, mintha lereszelték volna egy hűtőszekrény oldalát.

Megan keresztbe font karral, kétkedően figyelt. Felkészültem a szokásos hűvös, közönyös megjegyzésre. Bólintott, aztán kijelentette:

– Szép munka.

– Hát, sokat gyúrtam a tenzorra. Kedvenc gépem a konditeremben.

– Micsoda? – kérdezte, miközben odahúzta a magunkkal hozott létrát.

– Mindegy – legyintettem, fölmentem a létrán, és bedugtam fejem a Hetes reaktor alagsorába. Persze még sohasem jártam a város reaktoraiban. A bunkerekre hasonlítanak magas acélfalukkal és acélkerítéssükkel. Acélszív szereti szemmel tartani a dolgokat. Ez a hely nem egyszerűen erőmű, a felsőbb emeletek kormányirodáknak adnak otthont. Mindezt szigorúan körbekerítik, őrzik és figyelik.

Szerencsére az alagsort nem kamerázták be, kamerák főként a bejáratok körül voltak. Megan a kezembe nyomta a puskámat, én pedig kimásztam a felettünk lévő helyiségbe. Egy raktárba jutottunk, ahol néhány, mindig égő villanyt leszámítva, amit. mindig égetnek, sötét volt. A falhoz lapultam, és megérintettem a mobil képernyőjét.

– Bent vagyunk – suttogtam.

– Jó – szólt bele Cody.

Elszégyelltem magam.

– Bocs, ezt a Profnak akartam.

– Jó helyre irányítottad. Ő kérte, hogy figyeljek rátok. Kapcsold be a fülhallgatód videoadását!

A fülhallgatóm az a körbetekerhető fajta volt, kis kamerával a fülem felett. Párszor megérintettem a mobilom képernyőjét, ezzel aktiváltam.

– Remek! – mondta Cody. – Tiával megálltunk a Prof-féle bejáratnál. – A Prof ugyanis szerette a biztonsági megoldásokat, ezért gyakran hátrahagyott pár embert, akik végrehajtották az elterelő hadműveletet, vagy elvégezték a főcsapat feladatát, ha azok netán csapdába estek.

– Itt csend, rend és hullaszag van – folytatta a szokásosnál is erősebb déli akcentusával –, úgyhogy addig is idegesítelek titeket.

– Lekötelezel – sóhajtottam Meganra pillantva, aki akkor mászott ki a lyukon.

– Szóra sem érdemes, öcsi. Ne stíröld már Megan pólóját!

– De én nem is…

– Vicceltem. Csak így tovább! Poén lesz végignézni, ahogy lábon lő, ha rajtakap.

Gyorsan elnéztem a másik irányba. Szerencsére úgy tűnt, Cody nem vonta be Megant a kis telefonbeszélgetésünkbe.

Azt kell mondjam, kicsit megnyugodtam attól, hogy Cody vigyáz ránk. Megan és én vagyunk a csapat legújabb tagjai. ha valakinek, akkor nekünk szükségünk van irányításra.

Megan vitte a hátizsákot, amit telepakoltunk a behatoláshoz szükséges eszközökkel. Kézifegyver volt nála, ami csakugyan hasznosabb közelharcban, mint az én puskám.

– Készen állsz? – kérdezte.

Bólintottam.

– A mai napon mennyi improvizálásra számítsak a részedről? – tudakolta.

– Annyira, amennyi szükséges – morogtam, és a falhoz emeltem a kezem. – Ha tudnám, mikor van az ilyesmire szükség, nem is impró lenne, hanem terv.

Kuncogni kezdett.

– Számodra ez ismeretlen fogalom.

– Ismeretlen? És a tervvel teleírt füzetek, amiket a csapat elé tártam? Rémlik valami? Majdnem kinyírtak a visszaszerzésekor.

Mereven elfordult, nem nézett rám.

A szikrába ezzel a nővel! A fene sem igazodik ki rajta! Megcsóváltam a fejem, és a falra helyeztem a tenyerem.

A város erőművét elsősorban biztonsági rendszere miatt tartották bombabiztosnak. Minden bejáratnál és lépcsőházban van kamera. Arra gondoltam, feltörhetnénk a biztonsági kódot, és belenyúlhatnánk a kamerák felvételeibe. A Prof azt mondta, feltörjük, hogy megnézhessük őket, de hogy a betörés álcázása miatt változtassunk rajtuk? Nos, ez ritkán jön be úgy, mint a régi filmeken. Acélszív nem agyalágyult biztonsági őröket bérel fel, ezek itt észrevennék, amikor a film megakad. Egyébként pedig katonák őrzik a bejáratokat.

Mi sokkal egyszerűbben maradunk láthatatlanok: elkerüljük a bejáratokat. A legtöbb teremben nem volt kamera, mivel az ott folyó kutatást és kísérletezést még az épületet vigyázó biztonsági őrök elől is eltitkolták. Egyébként pedig teljesen logikus, hogy ha alaposan szemmel tartják a bejáratokat, akkor észreveszik a betolakodókat is. Elvégre hogyan jutnának egyik helyiségből a másikba?

Kezemet fölemelve némi koncentráció után másfél méter széles rést ütöttem a falon. Bevilágítottam a mobillal. Sikerült széttörnöm a falhoz támasztott számítógép egy részét, és keresztül kellett verekednem magam egy asztalon, de odabent nem volt senki. Az éjszaka közepén az erőmű többnyire kihalt, és Tia nagyon gondosan tervezte meg az útvonalunkat, hogy a lehető legkisebb valószínűséggel fussunk össze valakivel.

Miután átmásztunk, Megan előkotort valamit a zsákból, és odatette a falhoz az általam fúrt rés mellé. Vészjósló, piros fénnyel villogott. Minden általunk vájt rés mellé bombát fogunk tenni, hogy az épület felrobbantásakor ne tudják azonosítani a tenzor hagyta nyomokat.

– Mozgás, mozgás! – szólalt meg Cody. – Minden odabent töltött perccel nő az esélye annak, hogy valaki besétál, és feltűnik neki az a sok átkozottul különös lyuk.

– Azon vagyok. – Végighúztam az ujjamat a mobil képernyőjén, és előhoztam Tia térképét. Ha még áthaladunk három szobán, eljutunk egy vészlejárathoz, egy lépcsőházhoz, ahol kevesebb a biztonsági kamera. Remélhetőleg azok is kikerülhetők, ha átvágunk bizonyos falakat, és két szinttel feljebb jutunk. Onnan pedig el kell lopakodnunk a központi raktárhelyiségig az energiacellákért. Elhelyezzük a többi bombát, elcsenünk egykét energiacellát, és futás.

– Magadban beszélsz? – érdeklődött Megan. Az ajtóra szegezte a tekintetét, és mellmagasságban tartotta a fegyvert, elszánt arccal és rezzenéstelen karral.

– Mondd neki, hogy a fülmanók suttognak – javasolta Cody. – Nekem mindig bevált.

– Cody van a vonalban – magyaráztam a következő falrészen ügyködve. – Remek háttértudósítást kapok, és közben fülmanókról beszél.

Majdnem elmosolyodott. Esküszöm! Egy pillanatra.

– A fülmanók totál valóságosak! – méltatlankodott Cody. – Ők működtetik az olyan mikrofonokat is, mint ez itt. Ők súgják neked, hogy edd meg az utolsó süteményt, pedig te jól tudod, hogy az édesszájú Tia kérte volna. Állj! Rácsatlakoztam a biztonsági rendszerre, és valami közeledik a folyosón. Ne mozduljatok!

Megdermedtem, és sietve lecsendesítettem a tenzort.

– Aha, a szomszédos helyiségbe mentek, ahol már égett a villany. Valószínűleg ült már bent valaki, de a felvételeken nem kivehető. Lehet, hogy most úsztatok meg egy rázós szitut. Vagy inkább megúsztátok, hogy aztán jó néhány másikat kelljen megúsznotok.

– Mi legyen?

– Codyval? – csodálkozott Megan.

– Cody, vond be őt is! – kértem kétségbeesetten.

– Úgy akarsz a dekoltázsáról beszélni, hogy ő is vonalban van? – tudakolta Cody ártatlanul.

– Nem! Én… nem is arról beszéltem!

– Rendben. Megan, valaki van a szomszéd szobában.

– Opciók? – kérdezte higgadtan.

– Kivárhatunk, de már égett bent a villany. Tippem szerint egy éjjeli bagoly dolgozik még mindig.

Megan a vállához emelte a fegyvert.

– Ööö… – dadogtam.

– Ne tedd! – figyelmeztette Cody. – Tudod, mit mond ilyenkor a Prof: akkor ölj őrt, ha muszáj. Senki mást ne ölj meg! – A terv alapján ráadásul beindítjuk a riasztót, ezáltal az épületet a bombák felrobbanása előtt evakuálják.

– Nem muszáj beléjük golyót ereszteni. – suttogta Megan szenvtelenül.

– Mi mást tennél, kislány? – mondta Cody. – Leütöd őket, és majd ott hevernek, mikor felrobban az épület?

Erre nem tudott mit mondani.

– Oké – jelentette ki Cody. – Tia most tájékoztatott, hogy létezik másik út: fel kéne másznotok a liftaknán.

– Csodás! – sóhajtott Megan.

Visszasiettünk a legelső terembe, oda, ahova érkeztünk. Tia új térképet és tenzorpontokat küldött a mobilomra, én pedig azok alapján munkához láttam. Ezúttal egy kicsit idegesebben. Vajon most is véletlenszerűen ott sertepertélő tudósokba és dolgozókba ütközünk? Mi lesz, ha valaki rajtakap? Mi lesz, ha az illető csak ártatlan gondnok?

Életemben először éreztem úgy, hogy jobban félek attól, amit talán tennem kell, mint attól, ami velem történhet. Határozottan kellemetlen helyzet. Amit művelünk. gyakorlatilag terrorizmus.

De mi vagyunk a jó fiúk, mondogattam magamnak, ahogy rést ütöttem a falon, és előreengedtem Megant. Viszont minden terrorista azt hiszi, hogy ő a jó. Fontos küldetésünk van, de mit számít ez egy takarítónő családjának, ha véletlenül megöljük? Amint átsiettem a következő sötét szobán – ezúttal egy laboratóriumon, ahol csak kémcsövek és más üvegek fénylettek –, nem tudtam szabadulni ezektől a gondolatoktól.

Úgyhogy Acélszívre összpontosítottam. Iszonyatos, gyűlöletes mosolyára. Amint ott áll, az apámtól elbitorolt fegyverrel a kezében, és rászegezi az alantas emberi lényre.

Siker. Ha erre gondolok, minden mást elfelejtek. Persze, még nem tudom mindenre a választ, de legalább a célomat ismerem. Bosszú. Kit érdekel, ha belülről felemészt, és kiüresedem? Ha ezzel erőt ad ahhoz, hogy jobbá tegyem mások életét, kit érdekel? A Prof érti. Én is.

Különösebb incidens nélkül jutottunk el a liftaknáig a körülötte lévő raktáron keresztül. Nagy rést ütöttem a falba, Megan bedugta fejét, és felnézett a magas, sötét aknában.

– Szóval azt mondod, van felfelé út, Cody?

– Persze! Oldalt vannak kapaszkodók. Minden liftaknába szerelnek ilyeneket.

– Úgy látszik, Acélszívnek erről nem szóltak az építészek – néztem be Megan mellett. – A falak totál simák. Se létra, se semmi. Kötél vagy kábel sincs.

Cody elkáromkodta magát.

– Akkor vissza az egész, irány a másik út? – kérdezte Megan.

Végigjárattam a tekintetemet a falakon. A sötétség végtelennek tűnt felettünk és alattunk is.

– Megvárhatjuk a liftet.

– A liftben kamera van – intett Cody.

– Akkor a tetején utazunk.

– De előtte figyelmeztetjük a benne utazókat, ugye? – tudakolta a lány.

– Várunk olyat, amiben nincs senki – mondtam. – A liftek az esetek felében üresjáratok, először hívni kell őket.

– Rendben – válaszolt Cody. – A Professzoréknál akadt egy kis bökkenő, várniuk kell, amíg megüresedik a szoba, hogy áthaladhassanak. A Prof üzeni, hogy öt percetek van liftre várni. Ha addig nem történik semmi, terv lefújva.

– Jó – suttogtam, és belém hasított a kétségbeesés.

– Lefuttatok nekik néhány szemléltetőképet – folytatta Cody. – Kilépek a veletek való beszélgetésből egy kis időre, de hívhattok, ha kell. A liftet figyelem. Ha megindul, szólok. – A vonal kattant, Cody hullámhosszt váltott, mi pedig várakoztunk.

Szótlanul üldögéltünk, és feszülten figyeltük a lift hangját, hátha megindul. Persze, Cody úgyis előbb szúrja ki a videón, mint mi.

– Gyakran… gyakran történik ez? – törtem meg a csendet pár perc üldögélés után. A liftakna oldalába rést fúrtam kettőnknek, és oda húzódtunk be mindketten.

– Mi? – kérdezte.

– Hát, hogy várakozni kell.

– Többször, mint hinnéd – bólintott. – A munkánk kulcsa az időzítésben rejlik. A jó időzítéshez pedig rengeteget kell várakozni. – A kezemre pillantott. Akkor tudatosult bennem, hogy az ujjaimmal idegesen pöckölöm a falat.

Nagy nehezen abbahagytam.

– Ülsz – folytatta egy kicsit kedvesebben –, és vársz. Újra és újra végiggondolod magadban a tervet. Aztán többnyire úgyis dugába dől.

Gyanakodva néztem fel.

– Mi van? – kérdezte.

– Amit az imént mondtál. Az jár az én fejemben is.

– Na és?

– Ha a terv többnyire úgyis dugába dől, akkor miért ellenzed annyira, amikor improvizálok?

Ajkát összeszorította, nem válaszolt.

– Nem, nem – folytattam. – Itt az ideje, hogy őszinte legyél velem, Megan. Nemcsak a küldetéssel, hanem mindennel kapcsolatban. Mi történt veled? Miért viselkedsz úgy, mintha gyűlölnél? Te álltál ki értem először, amikor csatlakozni akartam. Az elején elismerően nyilatkoztál rólam, a Prof talán meg sem hallgatta volna a tervemet, ha nem mondtad volna, amit mondtál. Azóta viszont úgy viselkedsz, mintha elefánt lennék az éttermedben.

– A micsodámban?

– Elefánt. az éttermedben. Izé. aki felzabálja az összes kaját. Aki felbosszant. Meg minden.

– Különleges vagy, David.

– Aha, persze, minden reggel beveszem a különleges pirulát. Ide figyelj, Megan, nem hagyom, hogy eltereld a szót! Úgy érzem, amióta a Leszámolókkal vagyok, valami nagyon idegesít téged velem kapcsolatban. Ki vele, mi az! Miért fordultál így ellenem?

Elfordult.

– A pofám az oka? – faggattam. – Mert csak erre tudok gondolni. Elvégre a Véletlenes ügy után totál mellettem álltál. Talán a pofám miatt van. Szerintem nincs túl nagy pofám, ami az átlagpofákat illeti, de elég hülyén néz ki, amikor.

– Nem a pofád miatt – vágott közbe.

– Nem is hittem, de muszáj, hogy szóra bírjalak. Mondj már valamit! – Mert pokolian dögös vagy, és fel nem foghatom, mi történt kettőnk közt. Szerencsére ez utóbbit már nem mondtam ki hangosan. Sőt, a szememet sem vettem le az arcáról, hátha Cody figyel minket.

Hallgatott.

– Na? – toppantottam.

– Letelt az öt perc! – jelentette ki a mobiljára pillantva.

– Nem adom fel ilyen könnyen, úgyhogy.

– Letelt az öt perc – jelentkezett be Cody váratlanul. – Bocs, gyerekek! A tervnek lőttek. A lifteket nem használja senki.

– Akkor küldj egyet. – motyogtam.

Cody felnevetett.

– Lehet, hogy belenyúlunk a biztonsági cuccaikba, öcsi, de attól még messze vagyunk, hogy az épület szerkezeteit irányíthassuk. Ha Tia idáig jutna, akkor belülről is felrobbanthatnánk az épületet, akár egy szimpla túlhevítéssel.

– Ó! – Felnéztem a koromsötét aknába. Mint egy hatalmas, felfelé nyúló torok. Amin fel kell másznunk. tehát mi vagyunk a.

Rossz hasonlat, rossz, rossz, rossz. Enélkül is összerándult a gyomrom. Eszem ágában sincs meghátrálni. Felettünk Acélszív elpusztításának útja. Alattunk pedig még több várakozás és még több tervezgetés. Évek óta tervezgetek.

– Jaj, ne… – szólalt meg a lány.

– Mi az? – kérdeztem elmélázva.

– Ugye, nem fogsz megint improvizálni?

A tenzort viselő kezemmel benyúltam az aknába, odanyomtam a falhoz, és enyhén megrezegtettem. Abraham megtanította, hogyan bocsássák ki különféle erősségű rezgéseket, és azt is mondta, hogy az igazi mesterek úgy képesek váltogatni a rezgéseket, hogy mintákat és alakokat is tudnak a céltárgyba vésni.

Jó erősen támasztottam a falat, és éreztem, amint a kesztyű vibrálni kezd. De nem csak a kesztyű. Az egész tenyerem. Az elején megzavart, úgy éreztem, mintha én hoznám létre az erőteret, nem a kesztyű. Mert a kesztyű csak az ütést segít alakítani.

Nem vallhatok kudarcot! Ha mégis, a hadművelet lefújva. Ettől paráznom kellett volna, de mégsem így történt. Rájöttem, hogy valami furcsa okból kifolyólag szorult helyzetekben sokkal higgadtabban viselkedem, mint egyébként.

Acélszív apám fölé hajol. Lövés dördül. Most nem hátrálhatok meg.

A kesztyű rezgeti, a falból egy kis por hullott a kezem köré. Ujjaimmal kitapogattam a művet.

– Kapaszkodó? – suttogta Megan, odavilágítva telefonjával.

– Mi? Komolyan? – döbbent le Cody. – Kapcsold be a kamerát, kislány! – Egy pillanattal később füttyentést hallottunk. – David, titkolod a tehetségedet. Nem hittem volna, hogy ilyen magas szintű dolgokra vagy képes. Magam is ezt javasoltam volna, ha sejtettem volna, hogy ilyet tudsz.

Kicsit odébb tettem a kezem, és egy második fogantyút véstem az első mellé, közvetlenül a bejárati rés mellett. Aztán még kettőt a lábamnak, végül kilendültem a bejárati résből az aknába, úgy, hogy kezem és lábam az általam készített fogantyúkba helyeztem.

Kinyújtottam a kezem fölfelé, és bevéstem még egy párat. Feljebb másztam, puskámat a vállamra vetve. Lefelé nem néztem, folytattam a következő párral és így tovább. Tenzorral mászni és vésni egyáltalán nem egyszerű dolog, de sikerült úgy alakítanom a kis fogódzkodókat, hogy mindegyik elején magas kis peremet hagytam, ezáltal könnyebb volt belekapaszkodni.

– Lehetséges, hogy a Professzor és Abraham még várjanak egy kicsit? – suttogta Megan alattam. – David jó tempóban halad, de körülbelül még tizenöt percbe telik a feljutás.

– Tia kiszámolja – válaszolta izgatottan Cody.

– Oké, elindultam David után – suttogta Megan különös, tompa hangon. Lepillantottam: sálat tekert az arca köré.

Tényleg! A lehulló por! Nem akarja belélegezni! Okos! Én nehezen tudtam elkerülni, hogy ne szívjam be, pedig acélport lélegezni nem éppen jó ötlet. Abraham szerint a tenzorból származó por nem olyan veszélyes, mint amilyennek hinné az ember, de ez esetben mégsem tartottam egészségesnek. Úgyhogy innentől minden egyes rés kivájásakor lehajtottam a fejem és visszafojtottam a lélegzetem.

– Le vagyok nyűgözve – csendült fel a fülemben egy hang. A Professzor! Majdnem hátratántorodtam a döbbenettől, de szerencsére csak majdnem: nem lett volna jó vége. Biztos rácsatlakozott a képrögzítőnkre, és látta a fülhallgatóm kamerájával készülő felvételt.

– Stabil, jól megformált rések. Csak így tovább! Hamarosan úgy bánsz majd a tenzorral, mint Abraham. Codyt talán már le is pipáltad.

– Olyan aggodalmas a hangod. – szuszogtam két vésés között.

– Nem aggódom, David. Meg vagyok lepve.

– Muszáj volt – nyögtem a telefonba, miközben felhúzódzkodtam egy újabb szintre.

A Prof egy pillanatig nem szólt semmit.

– Csakugyan. Figyeljetek! Ugyanezen az úton nem mehettek vissza. Túl sokáig tartana, másfelé kell kijutnotok. Tia mindjárt lenyomozza, merrefelé. Várjátok meg a legelső robbanást!

– Értettem – válaszoltam.

– És. David. – szólt vissza a Prof.

– Igen?

– Szép munka!

Mosolyogva húztam fel magam.

Folytattuk az utunkat fölfelé a liftaknában. Rettegtem, hogy a lift egyszer csak megindul lefelé, bár ez esetben is húsz centiméterre lett volna tőlünk, ugyanis az aknának ezen az oldalán egy létrának volt hely. Csak éppen nem tették oda.

Acélszív is ugyanazokon a filmeken nőtt fel, mint mi, mosolyodtam el keserűen, mikor végre elhagytuk a második emeletet. Már csak egy emelet van hátra.

Hirtelen egy pittyenést hallottam. Ránéztem a csuklómra csatolt mobilra. Valaki lecsatlakoztatta a többieket a beszélgetésről.

– Nem tetszik, amit a csapatunkkal tettél – szólt bele Megan tompa hangon.

Lenéztem rá. Rajta volt a felszereléssel teli hátizsák, orrát és száját eltakarta a sál. Áthatóan nézett fel rám, szeme halványan visszatükrözte a karjára csatolt mobil fényét. Gyönyörű szempár fürkészett a sál leple alól.

Mögötte pedig hatalmas, tátongó mélység. Hű! Elszédültem, és megtántorodtam.

– Pancser! Figyelj oda!

– Te szólítottál meg! – suttogtam, és visszafordultam. – Hogy érted, hogy nem tetszik, amit a csapattal tettem?

– Mielőtt felbukkantál, azt terveztük, elhagyjuk Új-Chicagót. – hangzott alattam. – Kinyírjuk Véletlent, aztán elhúzzuk a csíkot. Miattad maradtunk itt.

Másztam tovább.

– De én.

– Fogd már be, most az egyszer hallgass végig!

Elhallgattam.

– Azért csatlakoztam a Leszámolókhoz, hogy Idolokat öljek, olyanokat, akik megérdemlik. – Itt elhallgatott, majd folytatta: – Az egész Szétesett Államokban Új-Chicago az egyik legbiztonságosabb, legstabilabb város. Szerintem nem szabadna megölnünk a vezetőjét, és nagyon nem tetszik, ahogyan rávetted a csapatot, hogy a te magánháborúdat vívják ellene. Igen, brutális lény, de hatékonyabb más Idoloknál. Nem érdemli meg a halált.

Szavaitól ledöbbentem. Nem szabad megölnünk Acélszívet? Nem érdemli meg a halált? Hiszen ez őrültség! Ezúttal nem néztem le.

– Most már beszélhetek? – kérdeztem egy újabb kapaszkodó vésése közben.

– Oké, ki vele!

– Megőrültél? Acélszív zsarnok.

– Igen. Elismerem. De hatékony zsarnok. Gondolkozz csak: mit csinálunk éppen?

– Felrobbantjuk az erőművet.

– És szerinted hány városban vannak még erőművek? – tudakolta. – Van egyáltalán fogalmad róla?

Szótlanul másztam tovább.

– Portlandben nőttem fel – folytatta. – Tudod, mi történt ott?

Természetesen tudtam, de meg sem mukkantam. Szörnyűség.

– Az Idolok közti bandaháborúk következtében a város romokban áll – hangja megenyhült –, nem maradt semmi, David. Az égvilágon semmi. Oregon átokfölddé vált, eltűntek a fák is. Nincsenek erőművek, nincs csatornahálózat vagy élelmiszerbolt. Ez történt volna Új-Chicagóval is, ha nem lép közbe Acélszív.

Folytattam az utamat felfelé, mialatt a hátamon lassan csorgott a veríték. Felidéztem a lányban lezajlott változást: akkor hidegült el tőlem, mikor először beszéltem Acélszív megbuktatásáról. Akkor viselkedett velem a leggonoszabbul, mikor eredményeket értünk el. Amikor elcsentük a terveimet, és amikor rájöttem Éjforgató gyengeségére.

Nem az improvizációk miatt neheztel, hanem a szándékaim miatt. Amiért sikerrel vettem rá csapatát Acélszív meggyilkolására.

– Nem akarok olyan dolgok okozója lenni, amik Portlandben történtek – folytatta. – Acélszív csakugyan rettenetes. De csak annyira, amennyit még ki lehet bírni.

– Akkor miért nem lépsz ki? – csodálkoztam. – Miért vagy még itt?

– Mert Leszámoló vagyok – jelentette ki. – Nem feladatom, hogy ellentmondjak a Profnak. Végzem a dolgomat, Nyápic. Jól végzem. De ezúttal úgy vélem, hibát követünk el.

Már megint az általa kitalált gúnynevemen szólít. Bár ez jó jel, mert csak akkor szokta használni, ha kevésbé pipa. Szinte kedveskedően hatott. Mondjuk, kitalálhatott volna valami kevésbé cikit. Például. Idolölő. Az olyan vadregényesen hangzik, nem?

Az út további részét szótlanul tettük meg. Megan visszaállította a hullámhosszt, ami arra utalt, hogy a beszélgetésünket befejezettnek tekintette. Talán jobb is így. fogalmam sem volt, mit mondhatnék még. Hogy hiheti, hogy Acélszív uralma alatt élni jó dolog?

Eszembe jutott az Üzemben dolgozó többi gyerek és az alsó utcák népe. Igen, nagy részük szintén így gondolkodik: annak tudatában telepedtek le itt, hogy Acélszív szörnyeteg, de Új-Chicagóban még mindig jobb az élet, mint más városokban.

Csakhogy ők voltak a megalkuvó réteg. Megan nem ilyen! Ő tettre kész, elképesztő és tehetséges! Hogy gondolkodhat úgy, mint ők? A világról alkotott elképzeléseimet most alapjaiban rengette meg. mármint, amit azt hittem, hogy tudok a világról. A Leszámolók különlegesek, nem?

Mi van, ha igaza van?

– A szikrába! – kiáltott Cody a fülembe.

– Mi az?

– Baj van, gyerekek! Az aknát…

Abban a pillanatban közvetlenül felettünk kitárult a liftakna harmadik emeleti ajtaja. Két egyenruhás őr lépett a széléhez, és lebámult a sötétségbe.